Hogy hol laknék szívesen? Alaszkában, Alabama államában, Missouri környékén, talán a Jeti lábnyomában. Vissza a semmibe.
Úgy fel tudnak engem cseszni. Én tényleg nem vagyok türelmes. Kezdve az összes Én dologgal együtt egy nagy, ideges gócpont vagyok. Nem hiszem el, hogy a környezetem annyira más, mint Én. *Igen, megint az Én, de ez egy kibaszott blog, vagy mi, amiben szabadon csinálhatok, amit akarok. Ameddig börtönbe nem zárnak, haha.*
Meg van a magány azon tökéletes érzése, hogy van az Én halmaz és van a többi ember halmaz, a metszetben pedig semmi? Sőt, metszet sincsen. Azaz igazán szar, hogy úgy érzem a két kör sohase fog találkozni, tudjátok, mint a vonat sínek.
Mennek egymás mellett, valami összetartja őket *nevezzük, mondjuk közös nyomornak és kihasználásnak*, de találkozni sose fognak. Van valami ijesztően keserű abban, ahogy ülök a szobámban és hallom a családom zajait. Az élet hangjai, valamit, aminek hatással kellene lennie rám, valamit adnia kéne. De kérem, ad is: fájdalmat. Mélyíti az elszigeteltség érzését. Amit mondjuk magamnak is köszönhetek, azt hiszem.
Micsoda retek érzés volt ülni a Saját szobámban, gépezni és messziről *azaz kb. öt méterről, de ugye a befordultság mindig kisarkítja a világot* nézni, ahogy a bátyám és öcsém az ágyamon játszottak. Eszembe jutott, hogy én hogy játszottam öcsémmel. A „sehogy” környékén. Ettől még most is elszorul a torkom és nagyon szar embernek érzem magam. Persze ez hazugság, ezek nélkül is épp elég rossznak érzem magam. Nem mondom, néha tök jó érzés nem részt venni az életben, de alapjáraton, ajánlom, hogy ne csak legyetek. Mint pl. ugye Én. Basszus, hogy is jutottam ide?
Ja hogy, felidegesítettek, aha. Kedvenc barátosnémmal osztom a világnézeteim épp nagyban, amikor valami szar angol szöveget tol az arcomba, hogy fordítsam. *Megjegyzés egy: tök helytelen volt a mondat. Bíííííp.* Lefordítom, de mondom, hogy nem jó, betolom neki helyesen, megajánlgatom, mert gondoltam biztos ő akarja kicsapatni, csak éppen nem tudja. Erre mondja, hogy a faszomsetudjamárki Tomi írta neki. Ja mondom, ok, nem érdekel. Erre rögtön, hogy „bocs, hogy élek” meg „bocs, hogy megkérdeztem”. Mondtam neki, hogy csak azon egyszerű okból nem érdekel, hogy naponta három új pasi írja neki, hogy „szia, szép vagy, szeretnél ismerkedni?”
Nem szégyellem bevallani, hogy Én, akinek utoljára két éve volt pasija, és az is csak kihasználta *no comment, komolyan* nem szívesen hallgatja meg mindig és mindig és mindig és még több mindig, hogy kiírt, meg mit. Azért olyan rohadt mindegy, hogy kiírt neki, mert egy olyan sráccal csókolózik állandóan, aki nem akar vele járni, de folyamatosan teszi neki az ajánlatot, hogy csináljanak ezt-azt. Ja okay, biztos ez a normális és Én vagyok olyan kurvára furcsa megint. És akkor neki áll, hogy senki se szereti. Bocs már, de olyan tökéletes élete van, hogy nem igaz. Nem szereti senki. Se én, se a szájábanvanállandóan Máté. Oh, bocs már. Azért így három hónap távlatában nem fáj kicsit se, hogy minden szünetét azzal a nyomoronccal tölti. Nem túlzok, az a srác… Van valami kibaszott idegesítő az olyan emberben, aki TUDJA, hogy egy seggfej és pont jó így neki. Nem is lehet vele vitatkozni. Vagy észhez téríteni. És ennek a gonosz, tenyérbe mászó köcsögnek muszáj volt az Én úgynevezett legjobb barátnőmet megtalálnia. Nem hiszem el, hogy nekem csak MINDIG, csak azok az „LB”-k jutnak, akik bármelyik jött mentért lecserélnek engem. És Én kurvára megmondom az „LB”-s csajnak, hogy Máté egy faszfej és hagyja. Csak az felejtem ki mindig, hogy hányszor, de hányszor bántott ő már meg Engem. De én rohadtul nem sírok neki, hogy senki se szeret. Én SENKINEK se sírhatok, hogy milyen szar. Nem hiszem el, hogy Én, a felelőtlen, még 18 se gyereknek máris az ideggörcs szélére kell jutnia. Aztán kapom, hogy olyan komolyan vagyok, meg felnőttes. Én? Ha így is van, nem Én választottam. Ezt rám kényszerítették. De nem érdekel. A következő alkalommal, mindent el fogok mondani az „LB”-mnek. Mert vannak dolgok, amik nem mehetnek így tovább.
Mellesleg tényleg ennyire szarul gondolnám azt, hogy egy barátnak *kétszer aláhúzva, pirossal kiemelve* az a dolga, hogy amíg mindenki más mosolyogva az arcodba hazudik, te meg mondd az igazat neki? Mert Én ezt teszem vele, de egyrészt nem érdekli és nem hat rá, másrészt csak megbántódik és hisztizni kezd. Biztos Én gondolok már megint valamit rosszul, ugye?
És hogy mi marad Nekem? Nagyon gáz mód elég kevés dolog. Fórumos szerepjáték, játékostársak, zene és szexi külföldi pasik. Ha lenne barátom *kétszer aláhúzva, csupa nagybetűvel, pirossal kiemelve* akkor biztos tök jól hangzana ez. De nincs, így leginkább szánalmas. De a sok fájdalom és könny után jogot formálok a szánalmasságra. Egyszerűen csak megtehetem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
